Írta: Bérdi Bence
Pár évvel ezelőtt Ádámmal belekóstoltunk valamibe, amiről akkor és ott nem gondoltam volna, de örök nyomot hagyott bennem. Sőt… Az aktuális fáradtság, fájdalom elmúlik, de az élmény megmarad. Azóta évről évre azon vagyok, hogy egyre jobban kitoljam teljesítőképességem határát. Bár tény, hogy „Aki a határait feszegeti, az megtapasztalja, hogy a határai visszafeszítik.”
Idén január 1-től vízen voltam, heti szinten volt legalább egy 30+ km-es evezésem, már a kezdetektől éreztem, hogy ez az év más lesz, mint a korábbiak. A hosszútávú szezon április 22-én kezdődött Mosonmagyaróváron. A 75 km-es túraverseny egészen Győrig tartott a Mosoni-Dunán. Az egyetlen nehezítő tényező a rajt után megközelítőleg 4 km-re található gát volt, amelyen bár van kialakított hajócsúszda, hajómmal nem fértem el benne, így csak a szárazföldi átemelés jöhetett szóba. Ezután következett egy megközelítőleg 70 km-es különösebb akciók nélküli evezés. Féltem, hogy mikor fog jönni az a bizonyos holtpont és hogyan fogok túllendülni rajta, de ezúttal ez elmaradt szerencsére.
Nem titkolt szándékom volt a ‘23-as évre az UltraRábán való részvétel, viszont ennek követelményei vannak. A Molnaszecsőd és Győr közötti 147 km-es Rába szakasz leevezésére az április 28-ai napot szemeltem ki. Azonban kicsit másképp gondolkodtam szárazföldi kísérő hiányában. Péntek reggel Csákánydoroszlói indulás, így a táv 30 km-el növekszik. A tervbe hiba csúszott. A fél 6 – 6 közé tervezett indulásból fél 9-es indulás lett… Püspökmolnáriig így is nagyon jó tempót sikerült eveznem. Azonban ezután következett a feketeleves. Először egy keresztbe dőlt fa, majd pár kanyarral lejjebb egy megközelítőleg 100 méteres hordaléksziget. Közel fél órám ment el, amíg az erdőben megtaláltam a megfelelő irányt. Sebaj, indulás tovább. Ikervári átemelés, majd Öreg- Rába, Ettől a szakasztól féltem a legjobban, hiszen itt szokott kialakulni a legtöbb torlasz a Rábán. Szerencsém volt, egyetlen akadály nehezítette a dolgomat csak, itt a hajót a fejem fölé emelve kellett átjuttatnom a bedőlt fa másik oldalára. Valamikor 6 óra körül értem el Sárvárt, innét megközelítőleg 20-25 km Nick. Ez a leghosszabb átemelés. Célom az volt, hogy még világosban odaérjek. Az égiek másképp gondolták. Sárvár után akkora felhőszakadás kapott el, hogy a hajó elejét is nehezen láttam. Totálisan átáztam, fejben megzuhantam és nem tudtam összeszedni magam. Nicken befejeztem a túrát. 110 km megközelítőleg 11,5 óra alatt, lesz még jobb is.
Következett május 13. és a Rába100, ami a Százszorszép sorozat első állomása volt. Erről a teljesítménytúráról Ádám már beszámolt korábban.
Június 1-én kis csapatunk megindult Győrön át a szlovákiai Ipolyviskre. Eme kis település volt a bázisa a két napos Ipoly Grand Prixnek. Táborunk a híd melletti füves területen feküdt, innét indultunk meg szombat reggel Balassagyarmatra. A teljes ismeretlenség nyugalmával ültem a buszon, nem tudtam még mi vár rám. Az első napi etap 53 km volt, temérdek átemeléssel. 4 duzzasztó és 15-16 akadály. Volt ahol parton kellett kerülni, de volt olyan akadály, ahol a vízbe dőlt fákon kellett „átexatlonozni” magunkat és a hajót. Amennyire meg voltam illetődve az első akadályoknál, annyira belejöttünk szerintem a végére. Napközben, a nyakig érő csalánban állva, mint a szurikáták, rájöttünk miért mondták a hosszú ruházatot. Az első nap végére kellemesen elfáradtunk, jól esett a hideg sör a kocsmában. A második napi táv 45 km volt a szobi Duna torkolatig, szerencsére csak 3 duzzasztón való átemeléssel. Utólag megszépültek már az emlékek erről a kettő napos szlovák–magyar határ menti kalandtúráról, de annyit tudok, hogy nem mostanában térek vissza az Ipolyra.
Június 12-én sikeres UltraRába kvalifikáció a korábban említett Molnaszecsőd-Győr szakaszon, ideális vízen, de a korábbi torlaszokkal, plusz egy torlasz Rábaszentmihály magasságában, mert miért is ne….
Elindult a visszaszámlálás július első hetéig. Hosszúnak ígérkezett és az is lett. Július 3-4. UltraRába, július 7. esküvő, majd 8-a Mosoni120. Leírni is fáj… 3-án reggel 5-kor találkozó a szentgotthárdi töltésen, eligazítás, GPS-ek kiosztása, majd a 6 órai harangszóval indulás Győrig. Ahogy a kvalifikáció során, úgy az UltraRábát is Bujtás Gáborral eveztem végig, köszönet még egyszer a társaságért. Jó tempóban haladtunk szinte végig, még világosban elértük Nicket, innét már csak ca 60 km volt vissza. Előkészültünk az éjszakai evezésre, aztán megközelítőleg 9 körül nekivágtunk a maradék távnak. Az éjféli harangszót egy fürdéssel ünnepeltem. A mai napig nem tudom, mi történt, egyszer csak a vízben találtam magam. Vizes pulóver le, kabát fel és mehetünk tovább. Az utolsó 14-15 km volt a legnehezebb, itt egy nagyon hosszú egyenes és állóvíz választ el már csak Győr zajától és fényeitől. Fél 5 magasságában értünk le Gáborral, 213 km 22,5 óra alatt. Mind távban, mind időben a leghosszabb evezésem eddig. Rengeteg tapasztalatot és élményt szereztem. Az adrenalin olyan szinten dolgozott bennem, hogy kedd estig aludni sem tudtam, amivel tisztában voltam, hogy előbb utóbb megbosszulja magát.
Július 8-án reggel 6 órakor népes hajósereg szállt vízre a rajkai kempingnél, hogy végigevezze a Mosoni-Duna teljes, 120 km-es szakaszát. A tavalyi évhez képest lassabb víz fogadta a társaságot, kisebb csoportok alakultak ki, akik majdnem egész nap együtt maradtak. 2 megállóval terveztem végigevezni a távot. A mosonmagyaróvári gáttal ismét meggyűlt a bajom, de hát ilyen ez a rokis élet. Első megállóm nagyjából 72-73 km után, Mecséren volt. Ezután azonban valami elszállt fejben. Olyan szinten megzuhantam, akkora holtpont ért el, mint soha. Képzelődtem, ki akartam szállni a hajóból a folyó közepén, stb. Dunaszegig szenvedés volt a köbön. Jól esett az ottani frissítőállomás. A többieknek mondtam is, innentől én antiszoc módban megyek tovább, tehát zene be, világ ki, hadd szóljon. Az utolsó 30 km-en jobb iramot sikerült mennem, mint előtte 90-en, sőt a tavalyi utolsó etaphoz képest majdnem 1,5 km/h-val magasabb volt az átlagsebességem. Szenvedős volt, de megtanultam belőle a leckét. Ott akkor a teljesítőképességem határán voltam. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy Bp-Baja előtt ez jó, vagy rossz.
Ha augusztus, akkor Budapest-Baja. Idén a központi, bajai szervezés elmaradt, azonban egy lelkes kis csapat így is vállalta, hogy teljesíti a távot, azonban nem a megszokott módon. Idén nem a Kopaszi-gáttól indultunk, hanem a Római partról. 165 km helyett így a dartsból közkedvelt szááááznyolvan lett. Pesten reggel hatalmas felhőszakadás, tízmétereket nem lehetett látni. Majd kisütött a nap és egész nap fullasztó, párás 34-35 °C. A Rábához szokott szemnek a Duna unalmas, egyenes szakaszai, vagy egy nagy szakasza furcsa látvány. Egy-egy híd esetében a megpillantás és a megérkezés között akár 45 perc – 1 óra is el tud telni. Első megállómat Soltra terveztem. Itt megszabadultam vizes öltözékemtől, frissítőcsomag csere és irány tovább Kalocsa. Újabb 40 km a Duna kellős közepén, egyedül egy hajóban. 5 óra körül értem Kalocsára, rövid pihenő, frissítés és tovább, a cél, a Sugovica torkolata előttem lebegett már. Jöttek, mentek a teher- és szállítóhajók, az általuk keltett hullámok tették izgalmasabbá csak az egyhangú evezést, jó volt szörfözni a hullámokon. Negyed 9 magasságában pillantottam meg a bajai hidat, de tudtam onnan legalább még fél óra. A torkolathoz közeledve a part mellett haladtam, egyszer csak kiabálásra figyeltem fel:
- Szia! Honnét jössz?
- Budapest.
- Mikor Indultál?
- Reggel 5-kor a rómairól.
- Mármint tegnap?
- Neem, ma reggel.
- Huuazanyját…
A Sugovicára kanyarodva tudtam, már csak pár száz méter a cél. Korábban kétszer teljesítettem a Bp-Baját, de sohasem szálltam ki úgy a hajóból, ahogy idén. Egyetlen kérdésem volt csak:
- “Jövőre mikor?”
Lassan lezárul az idei szezon, bár még vannak tervek erre az évre is. Tervezés alatt van már a jövő év, egy dolog biztos azonban már. Hosszú lesz mind hazai, mind külföldi viszonylatban is.
Ui.: És elérkezett november.. szerdán este fél 11 körül csippant a telefonom:
- Szombatra van programod?
- Időjárás függvénye. Miért?
- 120?
Rövid, nagyon rövid hezitálás után úgy döntöttem csapassuk. Szombat reggel 4-kor kelés, majd indulás Rajkára. Negyed 6-kor már vízen voltunk bár a sűrű köd miatt szinte semmit nem láttunk. Az első 1 óra a sötétben, vagyis ebben az esetben ködben tapogatásról szólt, de így is viszonylag jó tempót evetünk Totoval. Majd felkelt a nap, felszállt a köd, csodálatos novemberi időben eveztünk, a kilométerek pedig lassan fogytak. Kaja, pia a hajóban, az első ca. 90 km-t egy seggel toltuk le a téli vízszintre beállított Mosoni-Dunán, amit folyónak nevezni erős túlzás ebben az időszakban (és nyáron is). Fél 3 után értünk Dunaszegre, itt rövid szusszanás, rendezkedés a hajóban, felkészülés az ismételt sötétben evezésre. (Ekkor már teljesen biztossá vált, hogy Győr környékén ér minket a naplemente). 3-kor indultunk tovább, innét még megközelítőleg 30 km a véneki duzzasztó. 1-2 motorcsónak tette izgalmasabbá utunkat, bár mindegyikük nagyon korrekt volt, előre lassítottak már, nagyon kicsi hullámokat okoztak csak. Győrben a kivilágított óriáskerék látványa fogadott minket. Pár fotó és tovább. Az utolsó 10 km-t koromsötétben és totális álló (vagy inkább visszafele folyó) vízen tettük meg. Következett a vámosszabadi közúti híd, majd megpillantottuk a kivilágított erőművet a távolban. A méterek lassan, de biztosan fogytak. Majd megpillantottuk a lámpafénynél a véneki stéget és tudtuk, hogy vége. Ismét végigeveztük a Mosoni-Dunát.
Útközben sokszor elgondolkodtam épelméjűségemen és azon, hogy mit keresek én ott. De végül is igaz az állítás, hogy hülyéknek áll a világ. Olyan dolgokat tapasztalhattam meg ismét, amik miatt nagy vétek lett volna kihagyni ezt a túrát.
Jó vizet, Szent Jupát legyen veletek!
